2019. október 20., vasárnap

Írás előtt | Ceruzanyomok október

Korábban írtam róla, hogy eddig nagyjából 4 millió karaktert írtam életemben, lassan pedig az 5 millió is meglesz.


Szélsőségesen elhatárolva két írótípus létezik: pantser és plotter. A pantser nem szeret előre tervezni, hagyja, hogy úgy alakuljon a történet, ahogy akar. A plotter ellenben jobban szereti felvázolni a sztorit, alaposan megtervezni, mielőtt írni kezd. Eddig pantsernek tartottam magam, viszont januárban kipróbáltam magam plotterként is, és azt kell mondjam, teljesen más rutint kellett kialakítanom mindkét módszerhez. Pantser rutin plotterként nem működött nálam, és inkább csak tapogatóztam a sötétben, mint ténylegesen írtam volna.
A bejegyzés a Ceruzanyomok körblogolás októberi témájára készült.
A többiek: AnnaAgathaAttilaDaremoLiaRéka

Kezdjük a pantser rutinnal!


Pantserként szükségem van egy A4-es füzetre és egy jól fogó tollra. Ha a képernyő előtt ülök, sokkal inkább "agyalok" a történeten, és nem tudom annyira elengedni magam. Ha csak írni akarok, és nem törődöm különösebben a cselekményívvel, az alaposabb kidolgozással, csak érzésből akarom megírni a történetet, arra általában a NANOWRIMO alatt kerül sor, aminek az a lényege, hogy az ember egy hónap alatt megírjon egy teljes regényt. Pantserként sokkal inkább tudok mennyiséget hozni, mint minőséget. Leginkább így tudom elkülöníteni a két rutint. Ha mindig visszamennék és ötvenszer átírnék minden mondatot, már nem lennék pantser. Megtörne a lendület, és sodródás helyett rágörcsölnék az írásra (ez egyébként így is történt, de erről majd később).
Azt vettem észre, hogy pantserként nagyon erős hangulatra van szükségem az íráshoz, különben hajlamos vagyok elkalandozni, és teljesen más irányba vinni a történetet, ami később komoly hiba is lehet (pl.: egy kellemes nyaralós sztoriban a történet felénél megjelennek a szellemek - megtörtént eset alapján xd). Ezért a rutinomhoz tartozik a füles és a zene. A füles akkor kell, ha nem vagyok egyedül, és nem bömböltethetem hangosan a kedvenc számaimat értelemszerűen. Lehet, hogy a környezetemnek bejönnek a számok, amiket hallgatok, de képes vagyok ötvenszer meghallgatni egymás után ugyanazt a zenét, ha adja a sztori hangulatát. Még a tanuláshoz is van külön zeném. Lehet, később hozok egy tanulós rutint is :D Csak a poén kedvéért, miközben a bejegyzést írtam, ezt a zenét hallgattam: KLIKK
Igaz, most nem történetet írok, de annyira szeretem a zenét, hogy az életem fele kábé zenehallgatással telik. Szeretem a zenét írás közben, olvasáskor, ha buszon ülök vagy ha sétálok. Szóval mindig.
A másik fontos pontja az írói rutinomnak a Pinterest. Ahhoz, hogy a sztori bűvkörébe kerüljek, minden történetemhez szoktam csinálni egy táblát, és mielőtt írni kezdek, megtöltöm képekkel. Persze írás közben bővülni szokott a tábla tartalma, ahogy alakul a történet. Vizuális típusoknak nagyon tudom ajánlani ezt a módszert. Még a blogregényes időkből hoztam magammal ezt a szokást. Régen minden blogregényhez szokás volt karakterképeket és inspiráló fotókat megosztani az olvasókkal. Sok író (ahogy én is) nem tudta átadni a szöveg erejével teljesen a hangulatot, ezért kényelmesebb megoldás volt képekhez nyúlni, de persze ismerek nagyon ügyes és tehetséges blogregényeseket is, én most csak magamból indultam ki :D. Mellesleg az olvasók kevésbé szerették a hosszú, egybefüggő szövegszörnyeket, és a szem kímélése miatt néha megtörték a szöveget pár képpel az írók, ami szerintem teljesen rendben van, és jól is mutat.


Mint itt is :D Szép, nem? xd
Írás közben általában a szobámban vagyok, nagy ritkán suliban (ha azt látjátok, hogy megszállottan írok valamit a folyosón egy A4-es füzetbe, akkor valószínűleg nem a házit csinálom xd). A helyszín nem annyira fontos, ha jön a hangulat, bárhol tudok írni, és írok is. Az egyetlen, amit nem bírok csinálni, az a nasizás írás közben. Kizökkent. Ha épp gyilkosságot írok, elég érdekes közben gumicukrot enni. Ugyanígy a sztori legromantikusabb jelenetébe belecsámcsogni nekem nem megy :D Pantserként csak az írásra koncentrálok.
Viszont szívesen iszok teát, de egy limonádét például csak egy nyári regény írása közben, ahogy kávét inkább őszi történeteknél, forró csokit meg a télieknél. Szóval tea és víz jöhet bármikor, minden más az évszakoknak van alárendelve. Bár így, hogy jobban belegondolok, az sem mindegy, mikor milyen teát iszom. Ha nyár van, banános-ananászos-mangós teát iszom. Tavasszal epreset ittam. Ősszel és télen meg ott az örök kedvencem, a karamellás alma.
Képtalálat a következőre: „almás karamell tea”
Ez a "mániákus hangulatfüggés" egyébként nem csak az írásban, hanem az élet más területein is megjelenik nálam. Ha ázsiai sorozatot nézek, régen mindig cseresznyevirágos teát ittam. Sajnos már vagy két éve nem találok sehol, pedig nagyon szerettem.
Ez az egyébként:
Képtalálat a következőre: „cseresznyevirág tea”

Összefoglalva pantserként...

...az írás során annyit csinálok, hogy nem olvasom vissza és nem javítom, amit korábban leírtam. A lényeg számomra az, hogy haladjak. Nem törekszem arra, hogy jó is legyen, amit írok, csak élvezem az írást, és barangolok a saját világomban.

Nézzük a plottert!

Plotterként is szükségem van tollra és füzetre, viszont A4-es helyett elég egy fele akkora is. És toll helyett néha jobban szeretem a ceruzát, mert azt ki lehet radírozni, és könnyebb javítani egyes pontokat, nem kell mindig átsatírozni vagy kitépni a lapot. Úgy viszont, hogy a cselekmény váza vagy legalább a plot pontok ki vannak dolgozva, sokkal átláthatóbb az egész történet. Először szinopszist írtam, de rájöttem, hogy az nem a legjobban működő vázlat számomra. Egyrészt azért, mert jól tudok rizsázni, és hajlamos vagyok úgy megírni a szinopszist, hogy a "hát ezt most nem tudom" vagy a "ez lehet, hogy nem lesz jó" részeket elhallgatom. És ezek komoly dramaturgiai hibák, pl a plotteres regényemben pl. írtam egy ilyet:
A főszereplők kalandoznak .
Ez szép és jó, de mit csinálnak pontosan? xdd Kvázi semmit egyébként.
Egy cselekményvázlatban ilyet nem engedhetek meg magamnak, mert ott ha nem is fejezetről fejezetre, de a fontosabb jeleneteket bemutatva kell eljutnom a megoldásig. Olyan, mint egy térkép. Ezt is a NANOWRIMO-ról lestem el. Ezért szeretem jobban egyébként a Camp NANO-t, mert ott sokkal barátságosabb a légkör, és van egy hangulata (én meg a hangulataim :P). Sokkal élvezetesebb úgy felfogni az írást, mint egy kalandot vagy egy táborozást.
A plotter énemmel viszont mostanában rosszban vagyok, mert okoz nekem egy kis görcsöt. Annyiról van szó, hogy el akarok kezdeni végre RENDESEN írni egy regényt, azaz szeretném, ha jó is lenne. A probléma itt kezdődik. Még nem vagyok azon a szinten, hogy ez menjen nekem, és rágörcsölök. Pedig nem tudom, mit várok egyébként, hogy majd elsőre megírok egy zseniális regényt? :D Ja, talán a mesékben xd
Szóval egyelőre nem jutottam el a regényig, mert túl nagy falatnak érzem, és félek, még nem tudok megbirkózni vele.
Helyette íróiskolába járok, és próbálok annyit tanulni, amennyit csak lehet.

Remélem, tetszett nektek a bejegyzés, írjátok meg kommentben, nektek milyen írói rutinotok van :)





2019. augusztus 3., szombat

20 dolog, amit 20 év alatt tanultam

1. Semmi sem fontosabb az egészségnél

Húsz év alatt több olyan időszak is volt az életemben, amikor betegeskedtem. Olyankor mindig elgondolkodtam, hogy mennyire természetesnek vettem korábban az egészséget, és mennyire nem becsültem meg, csak akkor, amikor elveszítettem.

2. A hit kisegít a nehéz helyzetekben

És itt most szerintem tök mindegy, ki miben hisz. Legyen az Isten, az UFO-k vagy bármi. Ha úgy adódik, hogy segítségre van szükségem, de kilátástalannak érzem a helyzetem, ezt a bizonyos felsőbb erőt kérem, hogy segítsen. Lehet, hogy nem létezik, de én hiszek benne, hogy igen. És a hit önmagában elég ahhoz, hogy megnyugodjak, és tisztábban lássam a dolgokat. A problémák talán maguktól megoldódnak, talán sosem fognak, talán én oldom meg őket. De megnyugtat a tudat, hogy valaki/valami segítő szándékkal mindig mellettem van, és sosem hagy el. Ha megoldódnak valahogy a gondjaim, megköszönöm a segítséget (akár van valaki, aki segített, akár nem). Itt nem az a lényeg, hogy létezik-e vagy sem. Erről rengeteget lehetne vitatkozni. Szerintem az a lényeg, hogy a lelkünk megnyugodjon a hit által. Ezért nem lehet korlátozni, hogy ki miben higgyen. Mindenki abban hisz, amiben hinni akar, hogy a lelke nyugodtabb legyen általa. Lehet, hogy semmi logika nincs benne, de az életben nem csak logikus, hanem érzelmi döntések is léteznek.

3. Mindent meg lehet tanulni

Húsz év alatt rengeteg mindent tanultam. Magyart, angolt, franciát, földrajzot, kémiát, matekot, hastáncot, csellózást, furulyázást, történelmet, balettot, hegedülést, egyszóval nagyon sokféle ismeretre tettem szert. Sok mindennel szenvedtem tanulás közben, mert nem állt rá az agyam. Ilyen volt a matek többek között. Tudtam, hogy abszolút nem vagyok egy reál beállítottságú ember, de érettségiznem kell a tárgyból. Szóval tanultam. Rohadt sokat. Sportot űztem belőle, hogy a matekozással eltelt órákat számoljam. De végül meglett az érettségim. Számomra nem kell nagyobb bizonyíték arra, hogy mindent meg lehet tanulni, ha az ember akarja.
De nézzük meg az írást, hogy egyértelműbb legyen, mire gondolok.

Ez a részlet akkor íródott, amikor még egyáltalán nem tanultam írást:

Amikor a fiú megtudta, hogy Kira szülei megengedték a lánynak, hogy elhívja a barátját, egy közös családi vacsorára, először örült. Most, hogy a la Neige család ajtaja előtt toporog, nem tudja, hogy becsengessen–e vagy elszaladjon.
Végül csengetett.
„Haló! Elnézést a zavarásért, Jonathan vagyok. Vacsorát beszéltem meg Kirával, ha esetleg…” – szólt a kapucsengőbe.
„Szia! Én vagyok az, Kira! Korábban jöttél!”
„Ne haragudj! A biztonság kedvéért előbbre állítottam az órámat, nehogy elkéssek.”
„Oh, értem. Ömh… nyitom az ajtót, gyere be!”


A következő részlet tavaly ilyenkor íródott, amikor még csak ismerkedtem az írástechnikával:

A gazdámon kezdett elhatalmasodni az öregség. Azelőtt órákon át sétáltatott a közeli erdőben, és addig játszottunk eldobált és visszahozott botokkal, amíg a nap le nem ejtette vörös korongját, és át nem adta helyét az éjszakának. A felesége – amíg élt – gyakran csinált ragut ebédre, és a csontos, szaftos, mócsingos részeket mindig megtartotta nekem. Amikor reggel felkeltek, megdicsértek, amiért olyan hűséges és barátságos kutya vagyok, és csak utána zavartak le az ágyukról. Édes illatú samponnal mosták  a bundámat, és valahonnan szereztek egy különleges csontot is, amibe ha beleharaptam, sípolni kezdett.
Ma reggel viszont az utóbbi hónapokban állandósult kopogó hangra ébredtem. Lerohantam a korhadt falépcsőn, ki az udvarra, ahol a gazdám már megint kalapált. Szobrászként bizonyára azt remélte, hogy valami szépet alkothat a kemény kőből, amit püfölt, de én csak egy merev sziklatömböt láttam.

Ez a részlet pedig idén íródott, két hete:

Az ajtó panaszosan megnyikordul, a szívem a torkomban dobog. Nem vagyok felkészülve
arra, ami odabent vár: a semmire. A bőröndömet a folyosón hagyom, remegő lábbal lépek be
a húgom szobájába. Megcsap az állott levegő nehéz szaga. A bútorokon vastag porréteget
keresek, de nem találok. A könyvespolcon ABC rendben sorakoznak a szerelmesregények,
sehol egy pókháló a falon, a márványpadló is tükörfényes. Lilla ágya bevetve, az íróasztalán
katonás rend. Mindig sejtettem, hogy anya szokott járni ide, de amióta a húgom meghalt,
egyszer sem mertem bejönni, hogy a saját szememmel győződjek meg róla.
– Leti! Tíz perc, és itt a taxi! – szűrődik be anya hangja a szobába.

Tudom, a legfrissebb részlet sem tökéletes, de hasonlítsuk össze az előző kettővel. ;)

4. Ne szégyelld azt, aki vagy!

Ez elég képmutató pont, mert én gyakran szoktam, és nagyon rosszul érzem magam olyankor. Vannak pillanatok viszont, amikor boldog vagyok a bőrömben, és visszatekintve az elmúlt húsz évemre rájöttem, hogy akkor érzem magam a legjobban, amikor nem hasonlítom magam másokhoz, hanem úgy érzem, nekem is van helyem a világban, nem csak másoknak.

5. Mindenkinek van stílusa

Nekem több is. Egyrészt szeretem a rózsaszín, pasztelles színárnyalatokat, a hercegnős, habos-babos dolgokat. Másrészt rajongok a badass fekete-bordó-barna cuccokért, mint bakancsok, fiúknak tervezett hátizsákok stb. És szeretek kísérletezni. A divat, a lakberendezés, vagy igazából bármi, ami a stílusaimhoz tartozik, az boldoggá tesz, mert úgy érzem, én vagyok, és megtaláltam az összhangot az engem körülvevő világgal. Lehet, csak én vagyok ilyen megszállott, de szerintem nagyon jó olyan dolgokkal foglalkozni, amik közel állnak hozzánk, és kialakítani egy olyan környezetet, ami azért olyan, amilyen, mert ránk hasonlít.

6. Minden okkal történik

Ez kicsit hajaz a hites pontra, mert ennek is az az alapja. Ha elhiszem, hogy az életemben a dolgok azért történnek, mert így kell lenniük, nyugodtabb vagyok. Lehet, ez valakit, aki szeret mindent irányítani, kimondottan feszélyez, engem viszont ellazít, hiszen én nagyon sok mindentől félek, többek között attól, hogy kicsúszik a kezemből az élet. Nem csúszhat ki, ha nincs az én kezemben ;) Ezt persze nem úgy értem, hogy minden alól ki kell húzni magunkat, és csak sodródni, mert akkor általában sosem cselekszünk, csak passzívan vegetálunk. Arra gondolok, hogy tegyünk meg mindent, amit meg tudunk. Aztán már felesleges rajta görcsölni, hiszen megtettük, amit lehetett, most már átadhatjuk a gyeplőt.

7. Nevetni jó

Visszagondolva az eddigi éveimre minden boldog emlékemben nevettem. Komolyan, ezt csináljátok meg ti is! Soroljatok fel 10 boldog emléket minimum. Mennyiben nevettetek? Úgy igazán, önfeledten kacagni szerintem az egyik legjobb dolog a világon. Szeretem a különös bizsergést a bensőmben, miközben nevetek. Nem tudom, ez csak úgy jó :D



8. A szerelem a világ legnagyobb rejtélye

Szerintem ezt nem kell magyaráznom :D Sosem tudjuk, hogy a másik mit érez, és általában azt sem, hogy mi mit érzünk. De érezzük, mert az emberek érző lények.

9. Egy lánynak sosem lehet elég napszemüvege

Ez nem olyan filozofálós "megaszondó" pont, inkább csak egy egyszerű igazság. Egy jó napszemüveg az egész kisugárzásunkon tud lendíteni, és mivel nem mindig ugyanabban a ruhában járkálunk, ezért egy napszemüveg nem illik az összes ruhához. Tudom, hogy elég sekélyesnek tűnik, mert nem a napszemüveg a legfontosabb dolog a világon. De az esztétika is jól jön néha :D Vegyük úgy, hogy ez egy life hack xd Ezt a trükköt amúgy innen szedtem: KATT (7.45 percnél lesz :D)

10. Sose vegyél gyertyát vagy más illatszert anélkül, hogy megszagolnád, milyen illata van!

Ez kábé olyan alap, mint a "Ne vegyél cipőt vagy ruhát anélkül, hogy felpróbálnád!". Sajnos én a saját hibámból tanultam meg ezt :D
A gyertyákkal amúgy jó vigyázni! Meg úgy minden cuccal, amihez láng kell.

11. Mindig az az évszak a legjobb, ami a mostani után jön

Vagy ez csak én vagyok? :D
Nyáron őszi dolgokat veszek, tavasszal nyáriakat, ősszel már készülök a karácsonyra. Ez csak... ez csak úgy van. Nem tudom, miért, de ez egy létező probléma :D



12. A dolgok akkor lesznek szimbólumok, ha azzá tesszük őket

Ezt éppenséggel az egyik tanáromtól tanultam, és annyira igaz. Nem csak az irodalmi szövegek értelmezésekor, hanem az életben is. Volt például a botrány, amikor Harry Potter könyveket égettek, mert sátánista utalásokat láttak bele vagy valami ilyesmi. És itt most ki is állnék az egyik kedvenc könyvem mellett. Attól, hogy belelátunk dolgokat valamibe, attól még nincsenek ott. Mintha nem néznék az égre többé, mert az egyik felhőben egy paráználkodó párt láttam, holott az csak egy felhő :D És tök jó, hogy beindul az agyunk kreatív része és az asszociáció, de azért ezt lehet, hogy mások nem látják, mert mindenkinek megvan a saját asszociációja. Lehet, hogy valaki egy pár formáját fedezi fel egy felhőben, de valaki más meg lehet, hogy egy hattyút vagy egy szökőkutat, nem tudom :D
Vagy például van egy teáskészletem. Csak egy egyszerű teáskészlet, de számomra a családi béke szimbóluma. Miért? Mert minden karácsonykor együtt teázunk a családdal, és együtt vagyunk, nevetünk, és az egyszerű tárgy ezáltal túlmutat önmagán, mert felruháztam egy többletjelentéssel. Másnak viszont attól még csak egy egyszerű teáskészlet, és ezzel nincs semmi baj.


13. Nyáron a hosszú, lenge nadrág jobb a passzos rövidnadrágnál

Higgyétek el, működik! Nem hittem el addig, amíg ki nem próbáltam. Sokkal kevésbé sülök meg a napon, ha egy lenge nadrág van rajtam, ami hosszú. A rövidebb nadrág (ez most csúnya lesz) nem fogja fel annyira az izzadságot, és passzosabb is, ami számomra kényelmetlenebb, nem kapok benne levegőt. A lenge nadrágnak viszont van egyfajta simogató érzése a lábszáramon. Talán nem néz ki olyan jól, mint egy rövidnadrág, de sokkal kellemesebb érzés viselni.

14. Az élet célja, hogy boldog emlékeket szerezzünk

Nem trófeákat, nem pénzt, még csak nem is öt diplomát. A boldogság olyan dolog, amiért megéri élni, és jó lesz visszaemlékezni rá. Ezt az egyik bétámtól tanultam. "Élvezd az utat" (ezt mondta). És eszembe jutott, hogy eddig erről elfelejtkeztem. Végig azon voltam, hogy elérjek dolgokat, és hajszoljam a... hát nem a sikert, hanem inkább a tudást. Minél több dolgot akartam beszuszakolni az agyamba, és elfelejtettem élvezni, hogy "nahát, ma is megtanultam valamit" vagy épp "nahát, ma is élek". Nem örültem neki, és emiatt nem voltam boldog.

15. Az életem eddigi összes pillanata hozzásegített ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok

Szerintem ezt sem kell magyaráznom. A negatív és a pozitív élmények is adtak hozzám valamit, formálták a jellememet.




16. A természet túl szép ahhoz, hogy elpusztuljon

Amikor a 40 fokban hazafelé baktattam, és megálltam egy fa árnyékában, felnéztem, és láttam, hogy nem is egy fa az, hanem egy nagy hirdetőtábla. És akkor elgondolkodtam. Sehol nem volt fa a környéken, csak hirdetőtáblák. A hirdetőtábla az új fa? Ez azért elég szomorú :/

17. Nem lehetsz a világ legjobb embere

Sem a legtökéletesebb, ha már itt tartunk. Egyszerűen elérhetetlen. Akármennyire is próbálkozok, csak ráfeszülök, és úgy érzem, a lehetetlent hajszolom. Mert így is van.

18. Tökéletes írás nem létezik

Ez csak... ez csak életigazság :D

19. Mindig legyen nálad a túlélőcsomagod!


Ez mindenkinek személyes, én hajlamos vagyok teletömni a táskám mindenfélével :D
De nálam pl mindig van szőlőcukor, zsebkendő, ilyesmi.

20. Nem csak arra kell vigyáznunk, mit mondunk, hanem arra is, mit gondolunk

A gondolatainkat ugyan nehezebb irányítani, de nem lehetetlen. Az elmúlt húsz évben sokszor nem figyeltem a gondolataimra, és emiatt negatív irányba terelődtek. Előjött a freudi sötétség belőlem, az irigység, a félelem, a szomorúság (sokszor ok nélkül), és mindenféle olyan dolog, amire nem jó gondolni. Gyakran egyáltalán nem gondoltam pozitív dolgokra, és ez nagyon nagy hiba volt. Most már próbálom beiktatni a jó gondolatokat is az életembe, mert akkor boldogabb vagyok, és kiderül, hogy nem az élet negatív, csak én vagyok az.

2019. július 23., kedd

Írtam, nyaraltam, táboroztam | Élménybeszámoló

Az elmúlt hetet Aggteleken töltöttem, és írtam. Itt az írás része számomra meglepő, mert egész júliusban eddig nem írtam semmit, egyedül a tábor alatt. Féltem, hogy a blokk oda is el fog kísérni, és a füzet, amit vittem magammal, nem fog kelleni. Ehhez képest három teljes novellával, két félig megírttal és egy regénykezdéssel tértem haza. Továbbá motiváltabb vagyok az írásra, mint az elmúlt időszakban eddig bármikor.
Hogy történt ez?
Kezdem az elején.
Legnagyobb örömömre nem hánytam a kanyargós úton. Pedig elég zöldes színű lehetett az arcom, és végig magam mellett tartottam a táskám, amibe indulás előtt beleraktam pár zacskót vészhelyzet esetére. Szerencsére sem odafelé, sem visszafelé nem kellettek. Ellenben gyönyörű volt a kilátás. Szerelmes lettem a dimbes-dombos vidékbe, a gólyákba, a semmi közepén nyíló színes virágokba. Még a levegő is frissebb volt Aggteleken, mint Egerben. Azt nem mondom, hogy hűvösebb is volt, egyedül talán az éjszakák és a hajnalok, a nappalok ugyanolyan kánikulában végződtek. Ezért különösen örültem, amikor két nap egymás után esős napunk volt. Villámlott, dörgött, zuhogott az eső, és természetesen elillant a meleg is. Igazi írós idő (kivéve a húsz laptoppal felszerelkezett írót, akik reménykedtek, hogy nem ide fog becsapni a villám legközelebb).
Ennek ellenére nagyon izgalmas volt. Eleve az, hogy egy tábor, ami íróknak szól. Sosem voltam még ilyenen, de már most tudom, hogy a jövő évire is el akarok menni.
Ami kiverte nálam a cukiság faktort, az a két cica volt, akik nem tudom, honnan kerültek a vendégház közelébe, de állandóan ott lebzseltek körülöttünk. Egy fekete-fehér színű nyávogó kajatolvaj, valamint egy vörös cirmos, aki imádja nyalogatni az ember lábujját.

Képtalálat a következőre: „CIRMOS”
Awhhh <3 A kép nem saját, de valahogy így nézett ki a cicus :3
A többi táborozó hihetetlenül aranyos és kedves és okos és minden volt. Jó stresszelő révén tartottam tőlük egy kicsit, mert a legtöbben már nyomtatásban novellát, esetleg regényt is publikáltak, és az írás terén képzettebbek nálam. Azt hittem, nem fogom megtalálni velük a közös hangot, de nagyot tévedtem. Ők tipikusan azok az emberek, akikkel élmény minden egyes perc. A közös érdeklődés, a nevetgélések, a plotolás összehozott minket, és nagyon hálás vagyok, amiért mindenki ilyen elképesztően rendes volt velem <3
A tábort az Apolló Tintafoltjai csoport szervezte, ez egy éves hagyomány, és megmelengeti a szívemet a gondolat, hogy sikerült részt vennem, úgymond becsatlakoznom egy ilyen szuper hagyományba. A nagyszerű szervezés pedig tapsot érdemel, köszönjük!
A barátkozás mellett a legjobb dolog, amit már fentebb is említettem, az írás volt. A kedvenc feladatom a húsz perces írás volt. A lényeg, hogy kaptunk egy feladatot, amit 20 perc alatt meg kellett írni (pl. írj egy romantikus nyitást, amiben egy szörny romantikázik a szerelmével). Itt aztán tényleg nincs idő megállni vagy kitépni az egész oldalt, egyszerűen írni kell. Emiatt születtek elég érdekes mondatszörnyek a füzetemben, de élveztem azt a fluenciát, a lendületet, ami vitt magával írás során. Ezt hiányoltam az elmúlt időszakomból. Mondjuk az én nyitásomban nincs romantika, csak a pillanatot írtam le, amikor a két főszereplőm először találkozik, de a fejemben élénken él a kép a száz... valahányadik oldalról, amikor végre sort kerítenek a romantikára a szerelmeseim. Valahogy sokkal jobban élvezem azt a huzavonát, amíg összejönnek, mint azt megírni, hogy már ott vannak egymás karjaiban.
A másik kedvenc feladatom a dobókockás volt. Ez az ötlet valami zseniális, szerintem jó sokszor meg fogom még csinálni. A lényege, hogy ki kellett dobni dobókockával, hogy ki mit írjon. Én misztikus-romantikust kaptam, ami játszódjon 2100 után (szóval még SF is), YA, valamint a két főszereplő legyen egymás ellen. Szóval én gyönyörűen elkezdtem írni egy karácsonyi disztópiát :DD De a feltételek benne vannak, már csak be kéne fejezni.

Szegfűbors és szerecsendió: természetes fájdalomcsillapítók – BioBody Blog
És igen, a történet fontos eleme a szerecsendió... avagy szerencsedió? :D
Volt közös szövegelemzés is, ahol bevallom, egy biztonsági játszmát futottam le. Volt három befejezett novellám, és mivel nem laptopon írtam, fel kellett olvasnom az egyiket. A legrövidebbet választottam, ami kb. 2 oldal (azóta begépeltem, ott csak 1.5), de főleg nem emiatt esett erre a választásom, hanem azért, mert ezt éreztem a legkevésbé rossznak. Írtam már hasonló egypercest korábban, és gondoltam, talán jobban meg tudtam írni, mint a másik kettő történetet. Ebben az írásban nincs számottevő külső konfliktus, inkább csak belső, egy gyászfeldolgozás folyamata. A másik kettő novellámba tettem külső konfliktust, mármint azt hiszem, hogy tettem, de általában ilyenkor derül ki, hogy tévedtem :D Szóval azokkal lesz még munkám rendesen.
Mindenesetre kaptam egy nagyon jó tanácsot: Mi a legrosszabb dolog, ami a szereplőkkel megtörténhet? Történjen is meg!

Ana Rosa
Csak mert a novellámban van tea és macaron :P
A tábor legjobb estéje az utolsó volt. Elképesztően gyorsan telt a hét, és a nyársalás, majd az azt elmosó eső és a beszélgetés az ebédlőben annyira hangulatos volt, igazi tábori hangulat, amire egész nyáron vágytam. Úgy érzem, sikerült elengednem magam, és csak megélni a pillanatot.
Én nem vagyok egy társasági író, miután kikaptuk a feladatokat, rendszerint rongyoltam is fel a szobánkba írni. Imádtam bekuckózni az ágyba, hallgatni a zenét, és csak írni. A szoba ablakából nyíló kilátás pedig az erdővel, a dombokkal.... mintha egy mesébe csöppentem volna.
Ezúttal is elnézést kérek a szobatársaimtól, akik talán nem tudtak rendesen aludni miattam az állandó forgolódások, mosdóba járkálások miatt.
És elnézést kérek a szemtelen darázstól is, aki a kajáldáknál állandóan a gyrosomat akarta, és inkább visszamentem a házba, annyira frászt kaptam tőle. Remélem, nem maradtál éhen!
Még egyszer köszönöm mindenkinek ezt a csodálatos hetet, sok kedves emberrel ismerkedtem meg,  és motivációval, fejlődni akarással tértem haza.


2019. július 6., szombat

Írók hét főbűne

"Minden átírás egy kaland. Nem úgy élem meg, hogy ez munka. Azért írok, mert szeretem csinálni."

Reinman Franciska blogján találkoztam először ezzel a kihívással, és annyira megtetszett, hogy most szépen ki is fogom tölteni :D

1. Kevélység: Melyik az a történeted, amire annyira büszke voltál, hogy nem fogadtad a rá érkező kritikákat? Utólag mit gondolsz erről?

Nem tudok róla, hogy lett volna ilyen. Mivel az olvasóimnak írok, ezért úgy gondolom, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyjam őket. Mintha valaki beszélne hozzám, és direkt oda se bagóznék. Ez az egyik ok. A másik, hogy mániám a tökéletesítés. Ha kapok tanácsot, mitől lehetne jobb egy írás, miért ne fogadjam meg? Igen, először rosszul esik, hogy nem sikerült olyan jót írnom, mint akartam, de aztán lehiggadok, és átértékelem magamban a dolgokat. Amikor még fanficos blogot vezettem, nem érdekelt túlságosan az írás módszertana, mert akkor főleg magamnak írtam, és ha pluszban tetszett másoknak, örültem. Most viszont már komolyabb terveim vannak, és azokat csak kitartó tanulással tudom megvalósítani. Csak akkor nem fogadom meg a kritikát, ha nem értek vele egyet. Ez nem sokszor fordul elő, csak olykor-olykor bétáztatás során.
Mondok egy példát.
Nemrég írt egy előolvasóm, hogy szerinte a Tamás név elcsépelt egy főszereplőhöz, és válasszak valami különlegesebbet.
Ezt nem fogadtam meg. Miért ne hívhatnának valakit Tamásnak? :D


2. Kapzsiság: Van olyan történeted, ami szerinted olyan jól sikerült, hogy pénzt is kérnél érte? Mennyit érne a belé fektetett munkád?


A "pénzt is kérnék érte" nálam egyértelműen a kiadásra vonatkozik hagyományos könyvkiadónál. Ilyen kész történeteim nincsenek, mert tudom, hogy azok nem ütik meg a színvonalat. Egy regényemet eddig ötször írtam át, de még most sem jó, ezért gőzerővel készülök a hatodik és az azt követő átírásokra. Ötleteim viszont vannak, és azokban látok lehetőséget. Ha belegondolunk, szerintem úgy egészséges, ha az író szerelmes a saját ötletébe, különben minek írná meg egyáltalán? Én általában teljesen bele vagyok bolondulva a saját történeteibe, és kicsattanó örömmel tölt el, ha írhatom őket. Sokszor észre sem veszem, amikor a történetemről beszélek, és lelövök egy csomó spoilert, ami miatt meg is kapom a magamét.
Nem bánom, hogy átírásra szorulnak a történeteim. Minden átírás egy kaland. Nem úgy élem meg, hogy ez munka. Azért írok, mert szeretem csinálni.
Ha sikerül rendesen megírnom az ötleteimet, azzal teljesül egy álmom, és akkor majd erre a kérdésre igennel tudok válaszolni :D Szóval remélhetőleg ide még visszatérek xd


3. Bujaság: Melyik történetedben próbálkoztál először korhatáros jelenettel (nem feltétlen erotikus értelemben)? Utólag mit gondolsz, mi volt a legnagyobb hibája?


A legelső művemben tizenegy évesen. Beteg, mi? :D
Igazából én már akkor is elmentem a sötét hangulatú írások irányába, de már azelőtt is tudtam, hogy ez lesz, mielőtt elkezdtem volna írni a regényt. Ez egy Harry Potter fanfic volt egy olyan szereplő szemszögéből, aki a végén meghalt. Nem rakhattam tele csillámpónikkal. Nem erotikus jeleneteket tettem bele, sokkal inkább brutális, néha véres és kegyetlen eseményeket. Nem azért, mert pszichiátriai eset voltam/vagyok (bár talán mégis xd), hanem mert úgy gondoltam, ez a karakter hátteréhez passzol. A hiba az volt, hogy tizenegy évesen nem tudtam írni még annyira sem, amennyire most tudok. Ezért nem volt hitelesen ábrázolva egyik jelenet sem. Érzelmek voltak, de néha melodrámába csaptak át, mondás volt mutatás helyett, és ott voltak még a logikátlanságok meg a hiteltelenségek, csak hogy egy párat említsek.
Ha már itt tartunk, megemlíteném, hogy mind a mai napig szeretek sötét témákat boncolgatni, mert azt gondolom, negatív dolgokról könnyebben ír az ember. Én legalábbis mindenképp. Sokkal könnyebb konfliktust beletenni ilyen írásokba, bár néha így sem sikerül (életem xd). Ez viszont nem azt jelenti, hogy csak ilyeneket írok. Igen, sok írásom ilyen. De van cukimuki romantikus írásom is, amiről valahogy elfelejtkeznek az emberek, és mindig azt mondják, hogy "mikor írok már valami kevésbé sötétet". Van kevésbé sötét és még lesz is. Egyelőre novellákban gondolkodom, de ha már így szóba kerültek a regények, ott is lesz nagyon durva és édibédi, ha eljutok odáig.


4. Irigység: Volt, hogy irigy voltál olyan történet olvasottságára, ami szerinted a tied nyomába sem érhet? Név említése nélkül szerinted mi volt a legnagyobb hibája?


Egy időben sokat olvastam Wattpadon. Szerintem ez mindent elmond :D
Van egy történet, ami lassan eléri az 1 MILLIÓ (!!!) megtekintést, pedig... köhömm. Nem csak azért mondom, hogy szörnyű, mert irigy vagyok, és le akarom húzni. Szó sincs róla. Ezek tények. Semmi vessző, semmi technikai tudás, semmi odafigyelés, rengeteg elütés és csapongás. Viszont én általában más írásaiban sokkal könnyebben megtalálom az erősségeket, mint a sajátjaimban, ezért azt is elmondanám, hogy a szerző egy nagyon népszerű énekest (Shawn Mendes) választotta a történet egyik főszereplőjének, ami már eleve egy jó marketing fogás. És szerethető karakterként ábrázolja, ami egyfajta elvárás az olvasó részéről, hiszen főleg miatta olvassák. Ha nem lenne szimpatikus, senkit sem érdekelne. Annyi a sztori, hogy összejön egy tök átlag csajszival, aki eléggé arctalan személyiség, alig van jelleme. És az emberek szeretik, mert sokan a lány helyébe képzelhetik magukat. A csajszi egy váz, és az olvasó lényegében belehelyezkedhet, és a saját képére formálhatja. Szóval szerintem ez egy vágybeteljesítő írás (sok ember akarn Shawn Mendes barátnője lenni), és ezek szerint működik a dolog. A másik erőssége az írásnak, hogy a szereplők nem jönnek össze azonnal, ezért az olvasó csak azért is tovább olvassa, hogy tudja, mikor kerül rá sor, és mikor jön el a várva várt katarzis. Ezt szerintem nagyon jól megcsinálta a szerző, mert fele ennyien sem olvasnák, ha már az első fejezetben összejönne a két főszereplő.
A nyomomba sem érhet? Ilyet azért nem mondanék, hiszen most soroltam fel az írás erősségeit. Én egy ilyet nem tudnék megírni, azért nem írtam soha sztáros fanfictiont. Én szeretem képtelen helyzetbe rakni a szereplőket, itt viszont lényegében egy "a főhős akár te is lehetnél" történet alakult ki, ami szerintem nagyon izgalmas, és a hihetetlenül sok megtekintés alapján van benne lehetőség.
Ami viszont tényleg idegesíteni szokott, hogy olyan emberek játszva elérnek dolgokat, amikért nekem nagyon keményen kell küzdenem, és talán akkor sem sikerül. Legyen szó írásról, jó jegyekről, bármiről. Ha valaki azt mondja nekem, hogy semmit se tanult, mégis ötöst írt, legszívesebben lecsapnám xd Írásnál ugyanez. Tudom, hogy képzetlenebb nálam az illető, talán sosem tanult írást, és mosolyogva eléri, amit akar. Lennék ez az ember :D Az írásai megérdemlik, hogy figyelmet kapjanak, nem arról van szó, hogy rosszabb lenne, és jogtalanul kap meg mindent. Inkább arról, hogy nem tesz érte annyit, mint én vagy pár ismerősöm. Szóval kirázza a kisujjából. És igen, jó neki, mert ezek szerint tehetséges. De én akkor is irigy vagyok, na xd

5. Falánkság: Volt, hogy több történeten dolgoztál egyszerre? Mi lett az eredménye?


Volt, persze. Az lett a vége, hogy egyiket se fejeztem be :D
Akkor kezdek el több történetet is párhuzamosan írni, amikor tudom, hogy valami nem működik, de nem tudom pontosan megmondani, hogy mi, inkább csak nem érdekel a történet, és belekezdek egy másikba. Itt a hiba. Ha engem nem érdekel, az olvasót fogja?
Felteszem magamnak a kérdést, hogy miért nem érdekel, de nem tudom megmondani. Az első oldalak mindig a legizgalmasabbak, utána viszont nagyon hamar leül a cselekmény, ha pantserként írok, azaz nem találok ki előre egy forgatókönyvet, amit követhetek a végéig. Nem szeretek sodródni az árral az élet semmilyen területén. Azért kezdtem csak el így írni, mert különben halálom napjáig csak tervezgettem volna a sztorit anélkül, hogy egy sort is leírnék, és az nem működik.
Szóval szerintem azért ült le a történet, mert elvesztem benne. Elindítottam egy cselekményt horgokkal, konfliktussal, és arról is volt kép a fejemben, hogy honnan hová akarok eljutni. Azt viszont nem tudtam, hogy hogyan. A hősnek nem volt meg az útja, csak elteleportált a célig, vagy toporgott, mert nem tudta, merre menjen és mit csináljon annak érdekében, hogy elérje a célját.
Szóval jelenleg egy középutat keresek valahol a két véglet között.


6. Harag: Formáztál valaha szereplőt élő emberről azért, hogy a történetedben megkapja azt az igazságszolgáltatást, amit a valóságban nem biztos, hogy meg fog? Ki ő, és mi lett a sorsa a történetben?


Naná :D És remélem, soha nem fogja elolvasni azt a történetet. Egyedül a nevét változtattam meg, és az is elég hasonló az eredetihez, szóval elég átlátszó. Egy srácról van szó, és a történetben úgy megszívattam, hogy szegénnyel végig a bolondját járatták. Nem azért, mert utáltam ezt a srácot. Ellenkezőleg. Jó barátok voltunk a suliban. Éppen ezért kapott a végén happy endet :D

7. Lustaság: Melyik az a történeted, amit lustaság miatt félbehagytál, és a legjobban bánod?

Több is van. Az első a Szövetséges megszállás (Harry Potter fanfic). Tudom, hogy miért hagytam abba, de kíváncsi lettem volna, mit tudok kihozni a történetből. Így visszagondolva hiányzik az a világ és a gondtalanság. A második a Levunde 2. és 3. része. Egy urban fantasy trilógiának készült, de mivel csak az első részt írtam meg, ezért fogalmam sincs, mit akartam kihozni az egészből xd A harmadik a Széncinke (disztópia) második része. Arról szól, hogy rejtélyes módon eltűnnek a felnőttek a világból, és a gyerekeknek kell felépíteniük a saját társadalmukat. Igen, egy sorozat inspirálta, ami lényegében tök ugyanerről szól :D Gőzöm sincs, végül hogy áll helyre a rend, mert függővéggel lezártam az első részt, aztán nem folytattam, és már nem is tudnám. Mondjuk annyira nem is akarom, mert azóta lettek új ötleteim, de azért érdekelt volna :D
És az utolsó az Üledék. Hogy miért adtam ezt a címet, mai napig rejtély. Ez az a történetem, ami fejben fel volt építve, mégsem írtam le. Miért nem? Talán lusta voltam, talán meguntam, nem tudom. Egy fülszöveg maradt belőle, az is elég ködös. Most már nem írnám meg a történetet, de sajnálom, hogy fogalmam sincs, mi akart lenni.

2019. június 23., vasárnap

Írós félelmek | Avagy mindenki jól ír...

A párhuzamos főcím az, hogy "Avagy mindenki jól ír"... csak én nem. És bizony ez tökéletesen leírja a legnagyobb írós félelmemet.



Hogy működik az írás?

Ha az ember szeretne komolyabban foglalkozni az írással, elengedhetetlen, hogy megmutassa másoknak a munkáit. Lehetőleg olyanoknak, akik elég tapasztaltak ahhoz, hogy rámutassanak a kéziratok hibáira, és tanácsokkal szolgáljanak a jövőt illetően. Ha pályázatra vagy bármilyen nívósabb platformra akarjuk beküldeni az írásainkat, fel kell kötni a gatyát, mert ott bizony minőséget várnak el. És én tudom magamról, hogy sokszor nem ugrom meg ezt a szintet, és ha igen, akkor sem magamtól, hanem millió átírás után, rengeteg kukázás árán, és ehhez segítség kell. Amit nem bánok persze, mert jobb lesz általuk a szöveg. Mégis ott motoszkál bennem a tudat, hogy egyedül nem vagyok képes semmire. Nem veszem észre a hibáimat, pedig kiszúrják a szemem. Óvodásnak érzem magam, aki mindig a felnőttek (jelen esetben tapasztalt béták, előolvasók) kezét fogja, és nélkülük nem boldogul. Ezzel nem azt mondom, hogy az igazán tapasztaltaknak nincs szükségük előolvasókra vagy bétákra, csak azt, hogy nem tudok olyat írni, amit ne kéne minimum ötször átírni. Nem csak vesszőhibák vagy rossz szóhasználat. Kőkemény dramaturgiai hibák. Azaz a történet nem működik.


Mi nem működik a műben?
Vannak típushibáim, de alapvetően mostanában a motiváció hiánya, a fókusz elvesztése és a konfliktus hiánya okoz gondot. Újra és újra. Elméletben van fogalmam arról, mit szeretnék, de nem tudom megvalósítani. Néha a sokadik átírás után sem. Mintha elefánt lennék a porcelánboltban, és minden eltörne, amihez csak hozzáérek.
Rettentően tud fájni, amikor egy író megkapja azt, hogy a története nem szól semmiről. Egy vesszőt lehet pótolni. Egy kötőszót be lehet szúrni vagy épp ki lehet törölni. Itt viszont a kézirat összedől, mert nem tartja össze semmi.
Másokkal is megesik. Nem nyafognak, javítják. Néha nekem is sikerül, néha nem. Én a kudarckerülő embertípusba sorolom magam, ami azt jelenti, hogy a sikereimet puszta szerencsének könyvelem el, a kudarcokat viszont kiemelem és állandósítom a fejemben, holott mindenkit értek már kudarcok, és attól még nem lesz senki egy kalap kaki, hogy valami épp nem jött össze. Én mégis sokszor így gondolok magamra. Nem csak az írás, de az élet más területein is. Ez önértékelési zavar.
Az Aranymosás Irodalmi Magazin honlapján volt egy érdekes feladat: írjuk le, mik az erősségeink és a gyengeségeink saját magunk szerint.
Most vetettem egy pillantást ismét a listámra, és átírtam benne 1-2 dolgot. Nagy vonalakban most így néz ki:
Erősségek:
Ötletek

Kihúzva, mert ha a történetemben nincs történet, akkor az minden, csak nem jó ötlet.
Nyelvi szint

Más mondta, de tuti téved.
Meglepő fordulatok

Csak épp nem hitelesek, és tönkreteszik a dramaturgiát.
Világalkotás

Érdekes, csak logikátlan az egész.
Gyengeségek:
Minden más.
Szóval igen. Én ezt gondolom magamról. Ilyenkor általában megkérdezik, hogy miért, amikor semmi okom rá. Nem tudom. Nem vagyok megelégedve azzal, ahogy most írok. És egyébként ez nem önsajnálat akar lenni, mert minden fentebb leírt hibára tudok valós, az írásaimban elkövetett példát mondani. Tehát nem hazugság, hogy ami rossz, az rossz. Én puszta tényekként kezelem ezeket, viszont magamra is veszem őket, és átformálom azzá a kijelentéssé, hogy nem csak az írásaim rosszak, hanem én is, mert én követem el ezeket az írásokban, azaz én vagyok a gondok okozója.

Azt szeretném elmondani, hogy ezzel a bejegyzéssel nem részvétet, együttérzést akarok kelteni másokban. Nem azt akarom, hogy arról próbáljanak meggyőzni, hogy jó vagyok, mert egyszerűen képtelen vagyok ezt elhinni. Szeretném, és vannak jobb pillanataim, amikor tiszta fejjel gondolkodom, de a mélypontok során nem sikerül. Ez egy hullámzó szakasz, és egyszer fent vagyok, egyszer lent. Majd kiugrok a bőrömből, aztán legszívesebben egész nap bőgnék az ágyban. Jó, ezek a legszélsőségesebb példák, aki ismer, tudja, hogy általában kevésbé vagyok labilis. De mindez csak azt bizonyítja számomra, hogy nem csak az írásaim éretlenek, hanem én is szellemileg. 19 éves vagyok jelenleg, és ez a viselkedés részemről szerintem baromi gáz. Egy érett, felelősségteljes felnőtt csinál ilyet vajon? Lassan nem leszek többé "tini", ki kellene már nőnöm a tüskekorszakomat, és magamra szednem egy kis kiegyensúlyozottságot, mert ilyen hozzáállással kábé mindenre alkalmatlan vagyok, úgy érzem. Mint egy hisztis kislány. Ezt a bejegyzést sem akartam megírni, de imádok rendszerezni, és gondoltam rendbe is jöhetnek a dolgok, ha összegzem a problémát. Talán felismerem, hol a rés a pajzson, és helyre tudom ezt hozni. Elég idealizált gondolat, nem? :D Mert mi van, ha nem megy? És valljuk be, egy ilyen problémára nem az lesz a megoldás, ha nyafogok miatta. Kábé semmire sem hiszem, hogy megoldás a nyafogás. Ha valamit meg akarunk oldani, tenni kell érte. És én tennék is, de mit?

Ne gondolj így magadra!

Hogy csináljam?

Szeresd magad!

Azt hogy kell?
Csinálnám én, de ötletem sincs, mi ennek a módja.
Olyat is gyakran hallok vissza, hogy "fiatal vagyok még, ráérek jól írni". Más miért nem ér rá? :D Vannak írós példaképeim, akiknek már 18-19 évesen kiadott könyvük van (hagyományos kiadó által országos terjesztésben). Tehát az ő szintjük nem az én szintem. Szóval nem mentség a kor. Nem bújhatok mögé, hogy azért ilyen trágya az írásaim minősége, mert még fiatal vagyok.
Ha azt mondom magamról, hogy semmit sem érek vagy az írásaim szarok, sokan a szemüket forgatják, és próbálnak meggyőzni, hogy ne legyek ilyen pesszimista. Én viszont úgy érzem, ha mindenféle jót mondanék magamról, akkor hazudnék. Nem vagyok jó. Ennyi, kész, ez tény. Én így fogom fel, holott ez rossz hozzáállás, és próbálok rajta változtatni, de eddig nem nagyon jött össze. Próbálom mondogatni magamnak, hogy egy rossz írás közelebb visz a jó íráshoz, hogy vannak erősségeim, hogy okos vagyok és néha még csinos is, de a fejemben ezek üres szavak.
Okos vagyok.
Igen? És mi van az egyes dolgozatokkal, amiket életed során írtál?
A kis hangot a fejemben nem érdekli, hogy ebben a félévben 4.8-as átlagom lett (azaz kettő db. 4-es, minden más ötös). A kis hang csak a hibákra figyel oda, minden jót eltussol.
Csinos vagyok.
Ráálltál mostanában a mérlegre? Nem? Félsz, hogy összeszakadna alattad, ugye?
(őszintén amúgy picit igen, vagy attól, hogy még kövérebbnek mutat, mint az előző alkalommal, hogy ráálltam)
Vannak erősségeim.
Akkor miért nem írtál semmit a fentebbi listán az erősségekhez?
Egy rossz írás közelebb visz a jó íráshoz.
Ha egy írás örökké rossz, abból sosem lesz jó.

Miből gondolom, hogy nem vagyok elég jó? 

Egyszerű. Nem elég, hogy negatív, kudarckerülő, ráadásul önbizalomhiányos vagyok, állandóan másokhoz hasonlítom magam. MINDENBEN! Látom az utcán a sovány lányokat, akiknek jól állnak azok a ruhák, amelyeket én sosem tudok felvenni, mert csak XS-es méretben kaphatóak, pedig imádom a divatot. Olvasom a könyveket, a jobbnál jobb írásokat, és arra gondolok, én sosem érem el ezt a szintet. Pedig imádok írni. Egyre jobban tudom, mi jó az adott írásokban, mitől működnek, de a dramaturgia nekem jelenleg olyan szinten nem megy, hogy rágörcsölök, és kivétel nélkül mindig elrontom valahol. A sok piros a nyelvi részben pedig... arról már ne is beszéljünk. Nem tartom ködös, misztikus dolognak a dramaturgiát, sőt fokozatosan ráébredek, mit és hogy kellene egy műben megvalósítani ahhoz, hogy működjön. De ez elmélet. Gyakorlatban nem tudom megcsinálni. Tudom (most már), mi az a konfliktus, milyen lehetőségek vannak, hogyan kell jól kiélezni stb. De nem tudom megvalósítani. Ez olyan, mint a Csernobil sorozatban két szereplő. Egyikük fizikus, másikuk nem ért semmi ilyesmihez. A fizikus pár mondatban összefoglalja, mitől működik egy atomerőmű, a társa meg milyen büszke már, hogy most már tudja ezeket. Nem, nem tudja. Csak elméletben. És igen, a megoldás a tanulás és a gyakorlás. Akkor majd tudni fogja. Én is ezt csinálom írás során. Nem azzal van bajom, hogy tanulnom és próbálkoznom kell. Volt olyan dolgozat a suliban, amit ötnél is többször írtam meg, mire végre sikerült jó jegyet kapnom, amíg más örült a kettesnek első alkalommal. Nem azzal van a baj, hogy tenni kell érte. Azzal, hogy úgy érzem, akármennyit teszek, az sosem lesz elég.
Talán hálátlan vagyok, mert mindig olyan emberekhez mérem magam, akik felettem állnak. Vagy okosabbak vagy szebbek vagy kedvesebbek, ilyenek. Nem gondolok arra, hogy van, aki lehet, hogy rám irigy valami miatt. Sőt, tudom, hogy van ilyen személy, és mind a mai napig nem értem, miért. Igen, felsorolta az okokat. És én mindnél úgy véltem, hogy ez csak szerencse. Nem igazán az én érdemem, és majd ki fog derülni, hogy az nem is úgy van... Szóval mentegetem magam. De sokakkal ellentétben én nem akkor, ha valaki negatív dolgokat vág a fejemhez. Én akkor, ha pozitívakat. Elég bizarr, nem? :D Ha bókolnak, azzal sem tudok mit kezdeni. Valahogy így zajlana le a dolog, ha mindent kimondanék, amit gondolok:
bókoló: *Szép vagy.*
én: *Ez irónia akart lenni?*
bókoló: *Nem, komolyan gondolom.*
én: *Túl sokat ittál, azért mondod ezt?*
És így tovább, amíg elege nem lesz, és többé soha nem fog bókolni nekem.
De ilyet nyilván nem illik (meg elég idiótának tűnnék), szóval általában megköszönöm vagy zavarba jövök.

Ami most nem megy, később még mehet


Ezt hívják fejlődésnek. Tudom, hogy folyamatosan fejlődök, de azt is tudom, hogy van egy szint, amit el szeretnék érni, és még nem tartok ott, csomó mindent nem tudok. És engem zavar mindaz, amit nem tudok :D Nem az zavar, hogy mondjuk nincs kiadott könyvem vagy nincs ezer rajongóm. Az zavar, hogy lehetne, ha TUDNÉK hozzá eleget. Mindig idegesített a matek. Azért, mert nem jöttem rá, hogy kell megoldani a példákat. Nem az zavart, hogy rossz jegyet kaptam. Az, hogy nem tudtam, hogyan kaphatnék jobbat. Az írással is így vagyok, de nem hagyom abba, mert nem tudok nem írni. A fent-lent szakasz "fent" állapotában írok. A "lent" szakaszt pedig kiheverem és agyalok. Akkor nem tudok írni, mert nincs meg a megoldás a fejemben, hogyan tudnám javítani az adott szöveget, hogy előre tudjak lépni. Ha valamire rájövök (pl. hogyan tudnék helyrehozni egy fókuszproblémát), akkor az boldogsággal tölt el, és a "lent" átvált "fent" szakasszá. Szóval engem az tesz boldoggá, ha tudok valamit. Ha nem, az meg szomorúvá.

Miért hasonlítom magam másokhoz?

A párhuzamos főcím az, hogy "Avagy mindenki jól ír"... csak én nem. És bizony ez tökéletesen leírja a legnagyobb írós félelmemet. Olvasok egy könyvet jó dramaturgiával, szerethető karakterekkel, tele érzelmekkel, és arra gondolok, hogy én is ilyen jót akarok írni. Aztán rágondolok a saját művemre, és... mintha fejbe vertem volna saját magam. Messze nem az a szint, mint amit kinéztem magamnak. Nem mondom, hogy másoknak könnyű. Nyilván oka van annak, hogy a példaképeim olyan jók, amilyenek. Ők is a saját útjukat járják gyakorlással, folyamatos tanulással, szóval egyáltalán nem könnyű nekik sem. Nem csak ültek ölbe tett kézzel, és vártak a sült galambra, miközben az írásaikkal több ezer ember tetszését nyerték el. Ez nem így működik :D Ha így lenne, a világon csak jó írók lennének. Valljuk be, hogy ez nem így van :D
Ők is voltak kezdők. Én nem a sikerüket szeretném elérni (jó, bevallom, az sem lenne rossz :D), sokkal inkább szeretném, ha én is tudnék annyit, mint ők. Van olyan ismerősöm, akinek a legnagyobb írós félelme, hogy nincs meg a motivációja ahhoz, hogy írjon. Egyszerűen nem halad a művével, pedig van ideje rá, van jó sztorija és tehetsége meg tudása is. Nálam nincs ilyen. Én írok akár húsz oldalt is egy nap. Nálam az a gond, hogy az a húsz oldal kábé kuka. Szóval nem értékelhető, minőségi írás. Belegondoltam, hogy melyikünk van nehezebb helyzetben?
Először egyértelműen saját magamat mondtam volna. Mert ha ez az illető elkezd írni, akkor ott jó dolgok születnek, míg én ugyanott vagyok akkor is, ha írok, és akkor is, ha nem. Azaz sehol.
Aztán belegondoltam. Hogy mertem azt gondolni, hogy neki könnyű? Átéltem valaha is azt, amit ő, hogy így ítélkezek fölötte? Mindenkinek megvan a saját problémája (legtöbb esetben nem csak egy), és ugyanolyan nehéz megküzdeni ezekkel. Nincs könnyebb vagy nehezebb probléma. Neki az nehéz, nekem ez. De még a problémákat is összehasonlítom??? Jó ég, mi van velem...

Hiszek abban, hogy mindent meg lehet tanulni. Hiszek abban, hogy aki igazán jó író akar lenni, az tesz is érte.

Viszont állandóan megfordul a fejemben az a bizonyos mi van, ha én nem vagyok elég ehhez. Meg tudnám tanulni, de az agyam képtelen felfogni és elraktározni az információkat az eszköztáramba, hogy utána használni is tudjam a megszerzett tudást. Sosem a képesítésre megyek. Mindig a tudásra. És zavar, ha azt nem érhetem el.
Igen, voltam pszichológusnál többször is. Sosem felejtem el, hogy az egyikük (nem nevesítek) azt mondta, hogy túl sok ez nekem, és nem éri meg beadnom pályázatra semmit, ha ennyire magam alatt vagyok az odáig vezető úttól. DE PONT EZ AZ! Én az odáig vezető utat akarom végigjárni. Nem azonnali eredményt akarok mondjuk egy magánkiadónál vagy házi nyomtatásban. Én a tudást akarom, mert az úgyis hozza magával az eredményt. Mondjak nemet a tudásra, mert az könnyebb? Köszönöm, nem. De azon minden mélypont során elgondolkodom, hogy mi van, ha igazat mond, és tényleg túl sok ez nekem? Hogy az írást nem nekem találták ki, és tök felesleges minden? Ez a jó és a rossz az életben amúgy. Szeretek mindent kiszámítani és felkészíteni magam rá lelkileg. Mindent megtervezek, amit csak lehet, ha pedig valami nem úgy alakul, ahogy terveztem, akkor újratervezek. Tervezek, tervezek és tervezek. De az életet nem lehet megtervezni.
Mindenesetre sosem fogom abbahagyni az írást. Lehet, hogy nem nekem találtak ki egyes dolgokat, de van egy jó tulajdonságom is. Rettentően makacs vagyok. Ha ragaszkodok valamihez, nem engedem el. És az írást illetően nem engedek. Akkor sem, ha sosem leszek benne elég jó. Ha az leszek, akkor szuper. Ha nem, majd csak megbirkózok vele valahogy. El akarom mondani magamról az életem végén, hogy nem csak elsuhantak mellettem a napok, hanem sikerült elérnem a célom vagy sem, de megtettem, amit tudtam.

Nektek is van írós félelmetek?
Beszéljünk róla!

2019. május 2., csütörtök

Négymillió karaktert írtam | Visszatekintés

Az egész 2011 őszén kezdődött. Annyira a Harry Potter hatása alatt voltam, hogy eldöntöttem, írni fogok egy fanfictiont a kedvenc szereplőmről (aki természetesen a gonoszok oldalát erősítette xd). Először csak magamnak írtam füzetbe... azaz füzetekbe, mert annyira belemerültem a történetbe, hogy végül 88 fejezet és egy életút megírása lett a végeredmény. A címe A különös harcosnő volt akkor még. Azután 2012 nyarán találtam egy jó kis fanfic oldalt, és elkezdtem felpakolgatni a részeket. Ott már Hős a sötétben volt a címe (jobban hangzott ez a cím :D).
Több mint 1 millió karaktert írtam meg. 2014-ben fejeztem be a sztori írását, és 2016-ban raktam fel asszem az utolsó részt. A bétázás-feltöltés-gépelés eléggé elcsúszott, igen.
A történetet egyébként ITT elolvashatjátok, bár a minősége... nos... az nem túl jó. De akkor teljesen elégedett voltam vele.

2019. április 13., szombat

Írósuliban jártam | Könyvmolyképző ifjúsági kurzus


Gondolkodtál már az íróiskolán, de nem tudod, menne-e neked? Aggasztanak az anyagiak, és fogalmad sincs, mennyire érné meg? Azt hiszed, nem vagy elég jó, vagy épp túl jó vagy az ilyesmihez? Vagy csak szimplán azon az állásponton vagy, hogy az írást nem lehet tanulni, mert ösztönösen jön?






2017 nyarán részt vettem a Könyvmolyképző Kiadó ifjúsági kurzusán (15-19 éveseknek), és arra gondoltam, bemutatom, hogy néz ki egy ilyen kurzus.
Természetesen nem az én feladatom eldönteni, hogy te menj-e írósuliba, ez csak egy opció, ezer más módon meg lehet tanulni az írást, és ha neked valamiért nem fekszik az ötlet vagy a kivitelezés, jogod van a saját utadat járni.
Először felnéztem a kiadó honlapjára, ahol részletes tájékoztatást kaptam arról, hogy pontosan mit is tartalmaz egy ilyen kurzus, mennyibe kerül, ki az oktató, és kiknek szól leginkább. Mivel én még iskolás vagyok, ezért egy tök jó nyári kalandban reménykedve az ifjúsági kurzust választottam (év közben elég a sok dolgozat a suliban). Ha te is szeretnéd megnézni az írósulis kínálatot, ITT nézelődj!

2019. február 2., szombat

Nyitás

Sziasztok!
Nagy örömömre végre van saját írós blogom.
Bevallom, féltem tőle, hiszen alapvetően introvertált embernek tartom magam, aki nehezen talál kapcsolatot az emberekkel.
Most mégis úgy döntöttem, ideje változni. Jön a tavasz, beköszöntött 2019. Amikor december végén összeírom, mit csináltam idén, szeretnék felírni egy csomó dolgot.
Úgyhogy írós oldal pipa. Már csak írni kéne. De azt nagyon.
Semmi kreatív címet nem tudtam kitalálni a blognak, ezért lett az, ami. :D
Köszönöm, hogy itt vagytok, ígérem, most már foglalkozom a regénnyel is, de kellett most nekem ez a "motiváció" és szünet, hogy úgy érezzem, ha kis lépésekben is, de haladok előre. Ez a lépés meg már rég óta motoszkált a fejemben, és végre felléptem erre a lépcsőfokra, szóval...
Üdv itt mindenkinek <3